A brácsás és a mosógép

A karmester olyan, mint az óvszer. Vele biztosabb, de nélküle jobb. Hogy ebben mennyi a vicc és mennyi az igazság, azt a kívülálló - mármint a zenekarok meglehetősen zárt világán kívül álló - tudósító aligha döntheti el. Én csak továbbadom, amit olvastam. Az interneten kalandozva német zenész-viccek özönével lehet találkozni. Műsorunk hallgatói között nyilván akadnak olyanok, akiknek módjukban áll összehasonlítani, vajon a magyar zenészek is így vélekednek-e a karmesterekről, vagy ami még gyakoribb, a többi szólam tagjairól. Miért, miért nem: a legtöbb vicc a brácsásokról szól. Ezeknek a többsége a rendőr- vagy "szőke nő"-viccek átirata, de semmiképpen sem hízelgő. Mint például ez: a brácsás minden hangverseny előtt odamegy az öltözőszekrényéhez, az ajtó belső oldalán elolvas egy cédulát, bólogat, majd megnyugodva indul a pódiumra. Évtizedeken át, egészen addig, amíg nyugdíjba megy. Akkor a többiek veszik a bátorságot, és megnézik, mi áll a cédulán: "brácsa balkézbe, vonó jobbkézbe". Vagy: a brácsás elmegy a pszichiáterhez: "Doktor úr, beszélek álmomban" "Ez másokkal is előfordul" "Igen, de már az egész zenekar rajtam nevet." Hasonló előítéletet tükröz az a vicc is, amely szerint a mennyország kapujában egy lelkészt elutasítanak, ám a brácsást örömmel fogadják. Amikor a lelkész panaszt tesz, Szent Péter így szól hozzá: "amikor te prédikáltál, az egész gyülekezet aludt, bezzeg amikor a brácsás szólózott, az egész zenekar imádkozott". Rengeteg változatban terjed az a vicc, amelynek főszereplője a kétségbeesett brácsás: valaki elhangolta a hangszerét, ő meg, szerencsétlen flótás, tehetetlen, amíg a tréfamester el nem árulja, melyik húrt állította el és mennyivel. Vagy tudják, mi a különbség a brácsás és a mosógép között? A mosógép vibrál, és ami kijön belőle, az tiszta. De annyira már tényleg nem lehetnek lassúak szegény brácsások, hogy a többi szólam azzal ugrassa őket, hogy mi a különbség a brácsa és a koporsó között. A koporsóban belül van a hulla. Vigasztalásul ismertetem azt a zenész-viccet is, amelyből kitűnik, hogy a többi vonós sem tökéletes. A koncert után a közönség olyan lelkes, hogy valaki még egy ötvenmárkást is a pódiumra dob. Ki vesz föl? A csellista nem, mert ő még mindig a fellegekben van. A második hegedűs nem, mert megint a nőket nézi. Az első hegedűs viszont a kisujját se mozdítja meg ötven márkáért. Marad tehát a brácsás.

Vannak azonban helyzetek, amikor az egyébként háttérbe szoruló szólamoknak kedvez a szerencse. Egy német zenész-vicc helyszíne a süllyedő hajó, amelynek fedélzetén a nagybőgős görcsösen kapaszkodik a hangszerébe, és megelégedve mondja magának: "Milyen jó, hogy nem fuvolás lettem". A két hangszer közötti különbséget más oldalról is meg lehet világítani: a nagybőgő tovább ég. De ez már a szó szoros értelmében favicc. Egy ismert rendőrvicc változata viszont az a vicc, amely, ha jól értem, a kürtösök iszákosságára céloz. A kérdés: hány kürtös kell egy villanykörte becsavarásához? Hat. Egy fogja a körtét, a másik öt addig iszik, amíg forogni kezd velük a terem.

A karmesterek iránti tiszteletlenségnek is számos jelét találhatjuk. Például a vak nyúl és a vak kígyó találkozik. Igyekeznek megállapítani egymásról, ki kicsoda. A kígyó tapogatózik: "Meleg és puha vagy, és ezek a fülek - te csak nyuszi lehetsz". A nyúl is próbálkozik: "Hideg vagy és nyálas - te csak karmester lehetsz". Ne tessék meglepődni. Miért éppen a zenészek lennének kivételek az alól, hogy a német humorra nem éppen a kifinomult célzások jellemzőek, hanem sokkal inkább az érdes, vaskos, nemritkán övön aluli találatok. Mint például abban a karmester-viccben, amely azt használja ki, hogy a németben a kürt és a szarv ugyanaz a szó. Eszerint az ökör és a zenekar között az lenne a különbség, hogy a zenekarnál ez hátul van, viszont az van elöl, ami az ökörnek a hátsó része. Vannak azért finomabb karmester-viccek is, például a Karajan-ciklus. Solti, Bernstein és Karajan teáznak. Solti dicsekszik: a legutóbbi fellépéséről azt írták a kritikusok, hogy isteni sugallatra vezényelt. Mire Bernstein: engem legutóbb maga a jóisten hívott föl a szállodámban, hogy gratuláljon. Mire Karajan szórakozottan: "Érdekes, nem emlékszem, hogy telefonáltam volna." Egy másik történet is az "isteni" Karajanról szól. A mennyországban Paganinitől Ojsztrahig a legkiválóbbak zenélnek együtt, ám mégis szörnyű hangzavar lesz a vége. Hogy miért: maga a jóisten vezényel, csak éppen Karajannak képzeli magát.

2001. február


Ehhez kapcsolódik: következő cikk
vissza az étlaphoz