Wagner a zsidók között

Daniel Barenboim, aki gyermekkorában Izraelben élt, még emlékszik arra, hogy a háború utáni években Beethoven kilencedik szimfóniáját angol szöveggel adták elő. Akkoriban Izraelben nem akartak német szót hallani. Hogy a Spiegel eheti számában Barenboim miért idézte fel ezt az emléket, azt műsorunk hallgatói nyilván tudják. Zenei esemény ritkán kelt akkor feltűnést, mint az, hogy a jeruzsálemi zenei fesztiválon a berlini Állami Opera zenekarával Barenboim a koncert végén, ráadásként Wagnert vezényelt, a Trisztán és Izolda egy részletét. Erről magam is beszámoltam a Krónikában. Azóta természetesen a német lapok tele vannak a visszhanggal. "Provokálni akart?" - kérdezte a Spiegel Barenboimtól. "Nem", felelte a berlini Staatsoper művészeti vezetője, "csak meg akartam dönteni azt a tabut, hogy állítólag nem lehet Wagnert játszani Izraelben". Ezt a tabut persze nem döntögetheti akárki. A Spiegel - nem túl tapintatosan - különbséget tesz zsidók és németek között, azt kérdezvén Barenboimtól, hogy vajon az lenne-e e normális, ha német karmester is vezényelhetne Wagnert Izraelben, mire Barenboim diplomatikusan válaszol: Mindegy, hogy izraeli, német vagy mexikói, az a fő, hogy jól tegye a dolgát. Ami a németek szerepét illeti, egy adalék egy lipcsei újság beszámolójából: a Staatsoper zenekarának tagjai többségükben keletnémetek, életükben először voltak Izraelben, és bár akaratlanul kerültek a kényes helyzetbe, nagy megértéssel viseltettek Barenboim iránt. A dolognak volt egy kis összeesküvés jellege, és Barenboimnem is rejtette véka alá, hogy nem tetszett neki az izraeli politikusok beavatkozása. Mindenestre nem lehetett véletlen, hogy a politikai nyomásra megváltoztatott műsorba bekerült egy olyan darab, amelyhez ugyanúgy két hárfa kellett, mint a Trisztán-részlethez. És a kotta is készenlétben állt. Sőt, utólag kiderült: Barenboim pár órával a kényes koncert előtt tájékoztatta a jeruzsálemi német nagykövetség kultúrattaséját, hiszen a német-izraeli kapcsolatokban sohasem lehet tudni... Barenboimnak utólag elismerését fejezte ki a berlini tartományi kulturális miniszter is. Az utólagos magyarázatok közé tartozik még egy velős, ha nem is teljesen eredeti megjegyzés Barenboimtól: a zenében nincs ideológia. Wagner antiszemita volt, de a zenéje nem az.

A lapokban persze nem elsősorban Barenboim nyilatkozott, hanem a tárcaírók értékelték az áttörést. A berlini Tagesspiegel például az izraeli politikai jobboldalt bírálva azt feszegette, hogy kinek kit kellett megvédenie és mitől. Amikor - a tilalom előtt - még úgy volt, hogy a berlini zenekar a Walkürt adja elő, a jegyek mind egy szálig elkeltek. Az izraeli Wagner-rajongókat kellett volna megvédeni sajátmaguktól? Mikor válik a jogos védelemből ideológia? A lap céloz arra, hogy Barenboim, bár izraeli állampolgár, nem híve a mostani izraeli politikának, a palesztin területeken is koncertezik, és Weimarban német-izraeli-palesztin zenei műhelyeket szervez. Talán ez is zavarta egyik-másik izraeli politikust - sejteti a berlini lap, arra a következtetésre jutva végül, hogy talán bízni kellene az emberek önállóságában és ítélőképeségében, csak ez nehezükre esik az ideológiai alapon álló kritikusoknak, a tiszta tanok őrzőinek.

A Süddeutsche Zeitung egy ideillő anekdotát idézett föl egy másik világhírű zsidó muzsikusról. Arthur Rubinstein 1916-ban megfogadta, hogy nem megy többé Németországba. A tárcaíró, Joachim Kaiser egyszer megkérdezte tőle, van-e értelme, hogy a fiatal németek nem hallgathatják meg őt, de a gazdag öreg nácik elutazhatnak a Rubenstein-koncertekre Zürichbe vagy New Yorkba. Rubinstein válasza: egy fogadalom nem logikus. Ahogy nem logikus az izraeli Wagner-bojkott sem - teszi hozzá a cikkíró. Az izraeli vitatkozók nem sokat akarnak tudni Wagnerről, az ügy rég politikummá vált, presztízskérdéssé, a pártok vitájává - vonja le a következtetést a müncheni lap.

2001. július


Ehhez kapcsolódik: következő cikk
vissza az étlaphoz