A tömegturizmus bölcsője vagy az agymosás műhelye

Nekem ez a történet az olasz tengerparton kezdődött, de amikor néhány éve átutazóban arra jártunk, akkor ezt még nem tudtam. Valamelyik adriai üdülőhelyen, a nevére már nem emlékszem, elborzadtam, amikor megláttam az elvágólagos sorokba és oszlopokba rendezett és gondosan sorszámozott napernyőket. Mondhatnám azt is: poroszosan megszervezett nyaralás, pláne, hogy az olasz és a spanyol tengerpartokon jórészt németek a tömegturizmus résztvevői, nekik osztják ki a megszámozott napernyőket, őket teszik át a charter-gépekből a nagy szállodasorok uniformizált szobáiba. Ezekre a szállodatömörülésekre külön német szó is van: "Bettenburg", vagyis ágyvár. De hogy egyetlen ilyen erődítménybe húszezer ágyat zsúfoljanak, az példátlan. Illetve, ahogy hallani fogják, nem is lett belőle semmi. Megkérdeztem egy idegenforgalmi szakembert, és megtudtam, hogy manapság, a tömegturizmus korában a világ legnagyobb szállodái - Las Vegasban vagy az orlandói Disneyland körül - legfeljebb négy-ötezer ágyasak, de már ez is ritkaság. A nagy tengerparti szállodákban többnyire nem fér el több, mint egy-kétezer ember, és már ez is soknak számít.

Prora egy mai képeslapon

Mégis, a nagyságrendi különbség ellenére, állandóan az olasz tengerparti képre kellett gondolnom, amikor a prorai múzeum munkatársa megmutatta nekünk a világ első ágyvárát, pedig végig egészen másról volt szó. A prorai kolosszus története pár évvel az után kezdődött, hogy Hitler hatalomra került, és felszámolták a szakszervezeteket, létrehozva helyettük a Német Munkafrontot, kötelező tagsággal. A Német Munkafront szervezésében jött létre a Kraft durch Freude, röviden KdF nevű utazásszervező hivatal. A nevét nagyjából így fordítanám: az öröm adja az erőt. A náci rendszerben ez volt a mézesmadzag, ez volt az az állami szervezet, amelynek sikerült egy adag valódi népszerűségre szert tennie a maga üdülőivel, külföldi hajóútjaival, a Német Birodalmon belüli társasutazásaival. Meg kell jegyeznem, hogy a bogárhátú Volkswagen is eredetileg KdF-autó volt - amíg az előjegyzések többségét el nem sodorta a háború. A népautó mellett a népüdülő ötlete - hogy fel kellene építeni a világ legnagyobb és legimpozánsabb, tengerparti üdülőjét - magától Hitlertől származott.

Az építkezés 1936-ban kezdődött, de befejezetlen maradt, mert 39-ben közbejött a háború. A szerkezetkész épületet paradox módon az NDK-időkben fejezték be, így ma is láthatjuk, milyen lett volna, ha a Német Munkafront ide küldte volna nyaralni a legkiválóbb dolgozókat. Az épület négy és fél kilométer hosszú. Majdnem tízezer szobájában turnusonként húszezer embert lehetett volna elhelyezni. Az épület a maga idejében igen korszerűnek számított, nagydíjat is kapott a párizsi világkiállításon 37-ben, amikor Hitlerék még nem voltak egészen szalonképtelenek külföldön. Hogy az épület milyen hatalmas, azt leginkább csak légi felvételről látni, mert mindössze ötemeletes, nem magasabb, mint az időközben szépen megnőtt tengerparti fák. Jóformán csak akkor venni észre, ha már előtte állunk. Az összes szoba a tengerre néz, a hátsó oldalon csak folyosók és mellékhelyiségek vannak.

Kísérőnkkel, Uwe Schwarz-cal a minta-szoba előtt állunk. A szobát korabeli sajtófotók alapján rendezték be. Az egész nem több mint két és félszer öt méter, és alig két és fél méter magas. Az ajtó és a tengerre néző ablak között éppen elfér két ágy, egy asztal és a mosdó. De a 30-as évek végén a folyóvíz a szobában, vagy például a beépített szekrény igen korszerűnek számított a luxus-szállók világán kívül.

Schwarz: Azt mondanám, hogy a maga árkategóriájában különösen jó volt. Hiszen az egész tömegturizmus csak akkoriban kezdődött. A penziók természetesen drágábbak voltak, majdnem háromszor ennyibe kerültek. És a legtöbb helyen még csak nem is volt meg az a színvonal, mint itt. A 30-as években a német fürdőhelyeken nem tartották például feltétlenül szükségesnek a központi fűtést.

Miután beszélgetésünk közben Uwe Schwarz maga is kiejti a manapság használatos szót, ágyvárról beszél, játsszunk el a gondolattal: lehetett volna-e úttörő, jövőbe mutató létesítmény, a mai tömegturizmus előfutára a prorai üdülő?

Schwarz: Igen. Tulajdonképpen az is. Ahogy így benézünk a szobába, ha egy kicsit nagyobb lenne, akkor ilyen volt a felszereltség az NDK-időkben is.

Miért éppen az NDK-példájára hivatkozik? Az NSZK-ban nem így volt a háború utáni években?

Schwarz: Igen is meg nem is. A berendezés bizonyára körülbelül ugyanez lehetett. De látnunk kell azt is, hogy mi volt mögötte. Az NSZK inkább az egyéni turistákra rendezkedett be, az NDK-ban - más politikai tartalommal ugyan, de - részben szintén szervezett tömegturizmus volt.

Hogy a kétségtelen és nem is elhanyagolható különbségek ellenére miért jut mégis kísérőnk eszébe ez a párhuzam? Például azért, mert a fennmaradt tervek alapján el tudja képzelni, hogyan zajlott volna egy nap a KdF-üdülőben.

Schwarz: Ébresztés lett volna, közös reggeli, reggeli torna. A Kraft durch Freude programja éppen az volt, hogy az örömből merítsenek erőt ahhoz a politikához, amelyet Németország folytatott. Előkészület a háborúra. Erős lakosság, erős idegekkel az elkövetkező háborúhoz. Képzeljék csak el, eleve minden uniformizáltan néz ki, az emberek uniformizáltan viselkednek, az emberek tulajdonképpen kikapcsolják az agyukat egy ilyen épületben. Ez volt a dolog értelme és célja. Ehhez jött volna még a központi csarnok: húszezer ülőhely, de csak egyetlen szónoki emelvény. Gondolhatják, mire készültek. Minden héten húszezer embert idehozni erre a helyre, és valamivel megszédíteni őket.

Perverz vagy zseniális? A múzeum munkatársa, Uwe Schwarz a látogatókra bízza, hogy döntsék el.

Schwarz: Ha el akarják képzelni ezt a perverzitást vagy zsenialitást - ahogy vesszük, valahol a kettő között van a dolog -, akkor nézzék meg ezeket a kiugró épületrészeket. A 30-as években ezek lettek volna az úgynevezett fekvőcsarnokok. Képzeljék el, hogy ilyen hűvös tavaszi időben tölti itt valaki a szabadságát, aztán hazamegy, és senki sem hiszi el, hogy a tengerparton járt, mert nem barnult le. Vagy mi van, ha nyolc napig nyaral valaki, és végig esik az eső? Az illetékesek felismerték ezt a problémát, és a következőt találták ki. Ezekbe az épületekbe kihajtható ablakokat, erkélyeket terveztek, hogy enyhe időben beáramoljon a friss levegő. A padlóba fűtést építettek volna, a mennyezetre pedig kvarclámpákat. Képzeljék el: szolárium 20.000 embernek. Mint egy keltetőgép. Emeletenként 250 nyugágy. Nyilván egy úr tízpercenként sípolt volna, hogy meg lehet fordulni, az egyik oldaluk már megsült.

Hogy a korabeli óriás-szolárium hogyan működött volna, azt nem tudhatjuk. Tudjuk viszont, hogy Hitler azt is a tervező lelkére kötötte, hogy háború esetén - a Führertől ez az eshetőség nem állt éppen távol - az épületet tábori kórházként is használni lehessen. Ez már közelebb állt a valósághoz: 43-ban és 44-ben kibombázott hamburgi menekülteket helyeztek el a félkész épületben. Azokban az időkben a Kraft durch Freude jelszóból már csak az erő maradt meg, az öröm eltűnt: a nagy KdF-üdülőhajó, a Wilhelm Gustloff, menekültekkel a fedélzetén süllyedt el 45-ben.

És ahogy ez német földön nem szokatlan, pár évvel a háború után a hitleri épület sorsa váratlan fordulatot vett.

Schwarz: Rájöttek, hogy jó lesz laktanyának, azon egyszerű okból, mert a koreai válság miatt 1950-ben Sztálin kiadta, hogy befolyási övezetében újra fel kell építeni a hadseregeket. Az NDK-nak viszont az volt a problémája, hogy egyrészt a Wehrmacht laktanyáit a szovjet megszálló hadsereg használta, másrészt a potsdami egyezmény alapján minden katonai és állami épületet fel kellett számolni. Mindjárt 45 után tehát elkezdték felrobbantani azokat a laktanyákat, amelyeket a szovjet hadsereg nem használt. Úgyhogy amikor 50-ben be akarták vezetni az új hadsereget, nem tudták hova tenni. Így jutottak a prorai torzóhoz. Az első katonák a kiképzés mellett a szobákat is befejezték, hogy az első télen tető legyen a fejük fölött.

Az átépítés olyan jól sikerült, hogy az 50-es években tulajdonképpen elérték 30-as években tervezett 15-20.000 fős létszámot: ennyi katonát helyeztek el a tartós és stabil épületben. És, akár hiszik, akár nem, az egyik blokkból tényleg üdülő lett. A Walter Ulbricht üdülőbe az NDK néphadsereg tisztjeit utalták be családi nyaralásra.

A fordulat után, 93-tól 99-ig ide került Európa legnagyobb ifjúsági szállása, 600 ággyal. Most bizonytalan az épület sorsa. A műemléket lebontani, a múltat végképp eltörölni - nem is lehet és nem is akarják. A hatalmas épület sok kis szobájával viszont nem lehet mit kezdeni. A tulajdonos, a német állam beruházókat vár, de egyelőre nem tudni, mire. Nagy baj egyelőre nincsen, a magánmúzeumok és üzletek bérleti díjából még így is több pénz jön be, mint amennyibe az állagmegóvás kerül.

A prorai kolosszus a náci idők szokatlan emlékhelyei közé tartozik. Szinte az egyetlen a maga nemében. A legtöbb emlékhely az áldozatok sorsát idézi fel. A peenemündei rakétakísérleti telep viszont, amelyről két hete volt szó, inkább a tettesek múzeuma, és hasonló a célja a nürnbergi Birodalmi Pártkongresszusi Csarnok múzeummá alakításának, amely őszre lesz készen. Prora nem is a tettesek és nem is az áldozatok, hanem az átlagpolgárok történelmét idézi fel. A tervezett prorai nyaralások és a ténylegesen lezajlott nürnbergi tömegmegmozdulások felidézése 60-70 év távlatából talán arra adhatna választ, mi lehetett a diktátor népszerűségének titka. Nemrég láttam a készülő nürnbergi kiállítást beharangozó videót, amelyen kedves idős hölgyek, német átlagpolgárok, mosolyogva és még ma is csillogó szemmel idézik fel, hogy ifjú leányként milyen lelkesen követelték, hogy Hitler jelenjen meg nürnbergi szállodájának erkélyén, mert feltétlenül látni akarják. A diktátor varázsának rejtélyét a történészek azóta sem fejtették meg, igazából nem is nagyon ildomos erről beszélni. Pedig jó lenne tudni, mert kisebb-nagyobb diktátorok manapság is felbukkanhatnak a világ egyik-másik részén.

2001. június