A német egyesítés tizedik évfordulóján

A tizedik évfordulón természetesen az a kérdés, hogy mennyire valósult meg a német egység, de mielőtt Richard Schröder erre válaszol, meg kell kérdeznem, miért mindig a keletnémetekre gondol mindenki, amikor erről van szó.

Mondhatnánk, hogy persze azért, mert a nyugatnémeteknek nem kellett egy másik gazdasági és jogi rendszert megtanulniuk, és ebben az értelemben a dolog természetesen egyoldalú. De Önnek teljesen igaza van, hiszen végül is egész Németország helyzete alapjaiban változott meg az óta az október 3-a óta. A második világháború következményeit nemzetközi szerződés tisztázta, és - Németország történetében először - kölcsönösen és általánosan elismert határok között élünk. A nyugatiak ezt nem olyan szívesen veszik észre. Valószínűleg azért sem, mert akkor be kellene ismerniük, hogy a sikerhez vezető útra az NDK-beli őszi tüntetéseknek és a magyar határnyitásnak köszönhetően lehetett rálépni.

Ami viszont a keletnémeteket illeti, ők morognak a német egyesítés módszerei miatt. Időnként gyarmatosításról beszélnek, és nem tetszik nekik, hogy a főnök nyugati, a beosztott keleti.

A történtek egy részét továbbra is helyesnek tartom. Úgy gondolom, hogy rendben volt például a bírák és az egyetemi tanárok importja. Ugyanakkor vannak olyan esetek is, amikor el kell ismerni, hogy a nyugatnémetek azért vettek meg egy-egy üzemet, hogy aztán leállítsák. Ezekre az esetekre gondolnak a keletiek, amikor gyarmatosításról beszélnek. Én óvatosabban nyilvánítanék véleményt, mert látnunk kell, hogy elitváltás nélkül borzasztóan lassan jöttek volna el az új viszonyok.

Hát igen, az elitváltás. Ezt hallván Magyarországon lesznek, akik azt mondják, azért mennek jobban a dolgok a volt NDK-ban, mert ott ez megtörtént.

Hát, az elitváltáson kívül azért beszéljünk a sok pénzről is, amely Magyarországra sajnos nem áramlott úgy, mint ide. Ez fontos tényezője annak, hogy Kelet-Németországban egy és más jobban áll. Az elitváltásról meg a következőre érdemes gondolni. A magyarok is elszenvedtek egy nagy érvágást, amikor 1956 után jó emberek távoztak. Ennek ellenére Magyarországon sokkal többen maradtak, ellenzéki vagy kritikus beállítottságú emberek is. Önöknél a pártban is sokkal több kritikus alapállású ember volt, mint az NDK-ban. Mi folyamatosan és tömegesen vesztettük el a jó embereket - egyébként részben ők azok, akik visszajönnek Nyugatról. Annak idején az NDK-ban azt mondogatták: DDR = Der Dumme Rest. Az a buta, aki itt maradt. Ennek az érvágásnak az volt a következménye, hogy több kritikus elmét és szakembert vesztettünk el, mint a magyarok, a csehek vagy a lengyelek.

Térjünk vissza évfordulós kérdésünkre: egységes-e már Németország? Richard Schröder példaképpen egy adatot idéz a felmérésekből: keleten 97-ben 11 százalékkal többen vallották magukat a demokrácia híveinek, mint 91-ben, és ez már 80 százalékot tett ki. Ám az újságok nem ezt a számot kapták föl, hanem azt, hogy egy kicsit más kérdésre - egyetért-e azzal a demokráciával, amely a Szövetségi Köztársaságban működik - csak 35 százalék válaszolt igennel.

Természetesen mindig van ok a panaszra - mondja Schröder, és mosolyogva megjegyzi: magas színvonalon -, de azt figyeltem meg, hogy viszonylag kicsi azoknak a száma, akik tényleg dühösek az utóbbi tíz év miatt. Gyakran fordul elő, hogy valaki panaszkodik, de amikor megkérdezik, mindent összevetve jobban megy-e neki, akkor az a válasz, hogy természetesen igen.

És itt Richard Schröder hasonlót mond, mint amit pár hónapja az utolsó NDK miniszterelnöktől, a kereszténydemokrata Lothar de Maiziére-től hallottam. De Maiziére a tíz-tízes nemzedékről beszélt: azokról, akik tíz évvel idősebbek voltak annál, hogy gazdaságilag újrakezdjék, de tíz évvel fiatalabbak voltak annál, hogy nyugdíjba mehessenek. Richard Schröder erről így beszél:

Különösen elégedetlen a történtekkel az a nemzedék, amely bizonyos értelemben össze volt házasodva az NDK-val. Amit a szakmájukban műveltek, ahogyan minduntalan alkalmazkodtak a rendszerhez, az az NDK-időkre esett. Azok, akik még emlékeznek a korábbi időkre, és ráadásul nyugdíjasként igen jól élnek, azok sokkal elégedettebbek az egyesítéssel. A fiatalabbaknál pedig, ezt a Humboldt egyetemen a diákjainkon is megfigyelhetjük, náluk már jelentéktelenek a különbségek a keletiek és nyugatiak között.

A kelet-nyugati különbségek azonban még megvannak, és Richard Schröder nem ért egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ez is csak olyan, mint mondjuk a déli bajorok és az északi frízek közötti különbség.

A német egység akkor lesz teljes - eltekintve persze attól, hogy az ilyesmit sohasem lehet teljesen befejezni -, ha a kelet-nyugati különbségek ugyanolyan szintűek lesznek, mint az észak-déliek. Most azonban az észak-dél különbség tisztán történelmi, mondhatni kulturális, míg a kelet-nyugati újabb keletű és a keleti oldalon bizonyos gyűlölködés is van benne. Másodosztályú polgároknak érzik magukat. Mondhatjuk úgy is, hogy a hagyományos különbségek nem robbanásveszélyesek, a gyűlölködés viszont igen, mert nem viccekben, hanem szemrehányásokban csapódik le.

Most, az egyesítés után tíz évvel beszélnünk kell arról is, miért van jelen a szélsőjobb Németország egykor szocialista felében.

A szakemberek egyetértenek abban, hogy a szélsőjobb pártok - és ezekből három is van - nyugaton jóval erősebbek, mint keleten. Ami keleten erősebb, az egy sokfelé terjedő, szélsőjobb irányultságú ifjúsági kultúra. A skinheadek. Az össze német skinhead fele keleten él. Úgy gondolom, ez egyrészt azzal függ össze, hogy az NDK-ban nem lehetett megtanulni az együttélést a külföldiekkel. A külföldiek - akár katonák, akár vendégmunkások - be voltak zárva. Az előítéleteket részben a sajtó is fokozta, nevezetesen a lengyelekkel szemben, amikor megalapították a Szolidaritást. Aztán elmaradt az igazi szembesülés a nácizmussal, mert megvolt az antifasizmus-legendánk: az NDK a történelmi győztesek oldalán áll, és a nácizmust állítólag gyökerestül kiirtották. Ez lehetővé tette, hogy az antiszemita előítéletek észrevétlenül ilyen sokáig tovább éljenek. Mindehhez hozzáadódik az elbizonytalanodás az eddigi tekintélyek összeomlása után, és az is, hogy hiányzik a civilkurázsi, hiányzik az iskola és a család határozottsága, amely megértetné a fiatalokkal, hogy ártatlanokat, védteleneket, ismeretleneket nem verünk meg és punktum. Ez nem az egyesítés problémája, ez az önkényuralmat követő helyzet problémája.

Mindezek után meg kell kérdeznem Richard Schrödert, hogyan értendő, hogy több interjújában is vidám barakknak nevezte az NDK-t, pláne, hogy a legvidámabb barakknak hagyományosan Magyarországot mondták.

Ezt onnan is loptam. Tulajdonképpen csak azért, hogy megértessem a nyugatiakkal, hogy az emberek ilyen körülmények között is éltek valahogy. Megtanulták annak a fogásait, hogy létrehozzák a magánszférájukat, főleg a dácsákban, a hétvégi házakban, ahol bizonyos fokig függetlenedtek a politikai viszonyoktól. Hogy természetesen az NDK-ban is lehetett jókedvűen ünnepelni, az embernek lehettek sikerei a szakmájában. Akár tetszik, akár nem, a diktatúrához is hozzátartozik egy darabka normális élet.

És végül: hogy néz ki keleti szempontból az egyesítés mérlege? Annak idején Helmut Kohl virágzó tájakat ígért, és ezt a két szót azóta állandóan idézik, hol gúnyosan, hol egyetértően. Magyar szemmel nézve láthatóak is a virágzó tájak. Elég átlépni a német-cseh határt, hogy észrevegyük: hol mi virágzik.

Ha Helmut Kohl annak idején azt mondta volna: virágzó belvárosok, akkor teljesen igaza lett volna. Tíz év alatt sokkal több épületet hoztak rendbe, mint az egész NDK-időben. Ma már nincs lakáshiány. A probléma csak az, hogy a munkanélküliség keleten sokkal nagyobb, mint nyugaton, és félő, hogy ha jön a fellendülés, akkor az nyugati fellendülés lesz. De ha arra gondolunk, hogy az NDK gazdaság összeomlása után milyen alacsony szinten voltunk 91-92-ben, akkor a gazdasági helyzet javulása nem jelentéktelen.

Richard Schröder, 57 éves, az NDK-ban evangélikus lelkész volt. 1991 óta a teológia professzora a berlini Humboldt Egyetemen, most az egyetem alelnöke. 1989-ben lépett be az NDK-ban akkor alakuló SPD-be, részt vett a kerekasztal tárgyalásokon. Az első és egyben utolsó szabadon választott NDK-parlamentben az SPD frakció vezetője volt. Többször szóba került köztársasági elnökjelöltként.

2000. október