Ahogyan a Fal felépült

"Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten" - Ezeket a szavakat Németországban mindenki ismeri, pedig negyven évvel ezelőttről valók. Walter Ulbricht, az NDK akkori első embere, ekkor ejtette ki először ezt a szót: "Mauer" abban a baljós értelemben, amely attól fogva évtizedekre meghatározta nemcsak Németország, hanem - mint a szemtanú visszaemlékezésében hallani fogják - az egész világpolitika sorsát.

"Senkinek sem áll szándékában falat építeni" Berlinben - mondta Ulbricht 1961. június 15-én, egy sajtóértekezleten. A Fal 1961. augusztus 13-án, egy napfényes vasárnap hajnalban jelent meg a nyugati és a szovjet szektor határán. Akkor még nem fal volt, hanem csak szögesdrót-akadály. Egon Bahr, a német szociáldemokrácia nagy alakja akkor a nyugat-berlini kormányzó polgármester, a későbbi kancellár, Willy Brandt közvetlen munkatársa volt. Vidéki útjáról riasztották, hogy azonnal térjen vissza Nyugat-Berlinbe.

Bahr: A város felbolydult. Megrendítő jelenetek játszódtak le, mert családok hirtelen ketté lettek szakítva, már csak integethettek egymásnak. A hangulat a harag, a keserűség, a kétségbeesés, és mindenekelőtt a tehetetlenség keveréke volt. És Willy Brandtnak az volt a véleménye, hogy nem elég pusztán papíron tiltakozni.

Brandt azonban - csakúgy, mint egész Nyugat-Berlin - meglehetősen magára maradt ezzel a véleményével. Mint Bahr visszaemlékezéséből kiderül, sorra következtek a leckék a nagyhatalmi politikából, a reálpolitikából. Brandt, aki a város választott vezetőjeként addig be sem tette a lábát az amerikai-brit-francia városparancsnokság épületébe, dühösen távozott.

Bahr: Dühös volt, mert még arra is csak nagy nehezen tudta rávenni a tábornokokat, hogy legalább néhány dzsipet küldjenek a szektorhatárra, amiből a berliniek észreveszik, hogy nincsenek magukra hagyva. És hogy esetleg tiltakozzanak. 24 órába telt, amíg a városparancsnokok elküldték az első tiltakozást szovjet kollégájuknak, további 24 óráig tartott, amíg a nagykövetek is tiltakoztak és végül 72 óra múlva küldték el a tiltakozást Washingtonból, Párizsból és Londonból Moszkvába.

Három nappal később, augusztus 16-án aztán nagygyűlést is tartottak Nyugat-Berlinben, Johnson amerikai alelnök is ott volt. Aztán Johnson elment, otthagyta Kennedy elnök levelét, és a nyugat-berlini városházán elkezdték tanulmányozni a washingtoni üzenetet.

Bahr: Ez lecke volt reálpolitikából. Az amerikai elnök azt írta, hogy ezt a szovjet elhatározást csak háborúval lehetne felülvizsgálni, háborút pedig nem akar senki. Ez volt az egyik. A másik, amit írt, az volt, hogy Hruscsov valójában visszakozott, ez nem a Nyugat veresége, hanem a Keleté, mert Hruscsov visszavonta követeléseit, és erre a - kétségkívül szörnyű - intézkedésre, a keleti szektor lezárására korlátozta magát. A háttér világos volt: Hruscsov tulajdonképpen azt javasolta, hogy Berlin legyen szabad város, a három nyugati hatalom vonuljon ki, de aztán ezt hallgatólagosan ejtette, és helyette megengedte Ulbrichtnak, hogy felépítse a Falat.

Egon Bahr sokat foglalkozott külpolitikával, később jó kapcsolatai alakultak ki Washingtonban és Moszkvában, és a Fal körüli helyzetet egyre jobban meg kellett értenie.

Bahr: Miután a Nyugat így reagált, a Szovjetunió már nem vállalt semmiféle kockázatot azzal, hogy a szögesdrót-akadályok helyébe falat építtessen. Kilenc évvel később, amikor Moszkvában Gromikó külügyminiszterrel tárgyaltam, beszéltem erről egy ismerősömmel, és ő azt mondta: nem értem, mit akarnak Önök. Senki sem szólított fel minket, hogy távolítsuk el a szögesdrót-akadályokat. Ez nem lehet igaz - gondoltam, de később meg kellett győződnöm arról, hogy valóban csak tiltakozó jegyzékekről volt szó, anélkül, hogy bárki felszólította volna a Szovjetuniót a szerintünk törvénytelen akadályok eltávolítására. Vagyis a Fal építése megerősítette a status quo-t, a négy nagyhatalomnak azt a meggyőződését, hogy a status quo-n nem szabad változtatni, itt nem lehet háborút kezdeni. Nekünk ez persze keserű volt.

Keserű, de nem meglepő. Egon Bahr már 61 tavaszán gyanút fogott, hogy a nagyhatalmak valamire készülnek.

Bahr: Először áprilisban vagy májusban, a NATO oslói tavaszi értekezletén fogtam gyanút. Az egyik közleményben az állt, hogy a három nyugati szektor életképességét szavatolják és megvédik. Ekkor izgatottan a kormányzó polgármesterhez rohantam: ez közvetett meghívás a szovjeteknek, hogy azt csinálnak a keleti szektorukkal, amit akarnak.

De - amint hallottuk és hallani fogjuk - a nyugat-berliniek tehetetlenségre voltak kárhoztatva. A baljós előjelek ellenére az időpont és a módszer teljes meglepetés volt.

Bahr: Azok közé tartoztam, akik a nyugat-berlini városházán megkapták a titkosszolgálat, a BND jelentéseit. De csak hétfőn jutottam hozzá, hogy a pénteki jelentést elolvassam. Az állt benne: nem várható különös esemény.

Hát igen, a német titkosszolgálatról sok rosszat lehetett hallani - vetem közbe.

Bahr: Akkor mondok magának valamit: a titkosszolgálatok - szándékosan használok többes számot - sem a Fal felépítését, sem a leomlását nem látták előre.

De akkor mire számítottak a nyugat-berlini politikusok?

Bahr: Kettős zárat vagy ellenőrzést tudtunk volna elképzelni, tudniillik azt, hogy előbb az NDK és Kelet-Berlin határát ellenőrzik, aztán a szektorhatárt, hogy feltartóztassák azokat, akik át akarnak menni Nyugat-Berlinbe. De a teljes lezárás meghaladta a képzelőerőnket.

Ehhez fel kell idézni valamit, ami mai szemmel visszanézve, és éppen a berlini Fal történetét ismerve szinte hihetetlennek tűnik. 49-ben megalakult a két német állam, az 50-es években az NDK és az NSZK határa a Varsói Szerződés és a NATO határa volt, és mégis: a hidegháború leghidegebb évtizedében Kelet- és Nyugat-Berlin határa nyitva volt. Egészen a Fal építéséig, 1961 augusztusáig bárki átsétálhatott a szovjet zónából az amerikai, a brit vagy a francia övezetbe, vagy felszállhatott a földalattira keleten és kényelmesen átmehetett nyugatra. Talán mondhatjuk azt is: az igazi kérdés az, hogy miért nem előbb épült fel a Fal, már jóval korábban? A politikai magyarázatok közé tartozik, hogy az 50-es években előbb Sztálin, aztán Hruscsov még mindenféle tervekkel próbálkozott a nyugatiaknál, hátha belemennek, hogy feladják Nyugat-Berlint. 58-ban azt javasolták, hogy egész Berlin legyen úgynevezett "szabad város", és 61 áprilisában, Hruscsov és Kennedy bécsi csúcstalálkozóján is Berlin volt a fő téma. 61-re derült ki, hogy Sztálinhoz hasonlóan Hruscsov is csődöt mondott. Ha a nyugati hatalmak nem elég állhatatosak, és akkor elfogadják Hruscsov javaslatát, visszavonulnak Nyugat-Berlinből, akkor nem kellett volna felépíteni a Falat.

A berliniek a hétköznapokban ebből nem sokat érzékeltek, a forgalom a szektorhatáron át mindkét irányban zavartalanul folyt. Az akkori idők másik tanúja Frank Beyer filmrendező:

Beyer: Emlékszem, hogy a keleti fodrászüzletek és mosodák tele voltak, mert a nyugatiak tömegesen vették igénybe ezeket az olcsó szolgáltatásokat. A másik oldalon, a határ mentén nyugaton rengeteg mozi volt, ahová a keletiek keleti márkáért válthattak jegyet. És bizonyos árukat, amelyek keleten hiánycikknek számítottak, persze nyugatról hoztak át az emberek.

Képzelhetjük, hogy a fiatal filmrendező is kihasználta a lehetőséget.

Beyer: Mivel külföldön, Prágában tanultam, nekünk tilos volt átmennünk a nyugati szektorokba. Mégis átmentünk moziba a Steinplatzra. Ha felbukkant volna egy besúgó, akkor kitettek volna a főiskoláról, de ettől azért nem ijedtünk meg olyan nagyon.

Frank Beyertől azt is megtudhatjuk, hogy a filmgyár háború előtti munkatársai közül sokan ugyanazon a helyen, Babelsbergben tovább dolgoztak az NDK-filmgyárban, még akkor is, ha jórészt Nyugat-Berlinben laktak, hiszen a háború után mindenki örülhetett, hogy a lakásában maradhatott. Nemcsak nyugatról keletre, hanem keletről nyugatra is jártak át dolgozni emberek. Mindkét esetben a fizetések egy részét bonyolult, de hivatalos módon váltották át, de persze zajlott a fekete pénzváltás és a magánkereskedelem is. Ezt azért is fel kell idéznünk, mert a Fal építésének közvetlen kiváltó oka éppen ezekben a körülményekben keresendő. Az NDK - ahogy akkor mondták - kivérzett. Kiáramlott az olcsó áru, és ami sokkal fontosabb: tízezrével mentek nyugatra az emberek. Orvos akkoriban már alig maradt az NDK-ban. Nemcsak nyugaton, és nemcsak a nagypolitikában, hanem keleten és a hétköznapokban is érezhető volt a feszültség, de a Falra senki sem gondolt.

Beyer: A Fal építése meglepetés volt. Előtte a politikával nem foglalkozók számára olyan volt a légkör, mint 89 nyarán. Mindenki tudta, hogy változás várható, de senki sem tudta elképzelni, hogy fog kinézni. A Fal építése talán logikus volt, de vannak helyzetek, amikor az emberek nem az eszükre, hanem az érzéseikre hallgatnak. Azt hiszem, a többség hihetetlennek tartotta volna, hogy ilyen mértékben elszigeteljék az országot. Nekem ez érzelmileg kevesebbet jelentett, mert nem voltak rokonaim vagy barátaim odaát. De sokan nagyon szenvedtek.

Frank Beyer a legismertebb német filmrendezők egyike, dolgozott keleten és nyugaton is. A magyar közönség talán leginkább a "Farkasok közt védtelen" című filmjét ismeri, de errefelé Frank Beyer arról is híres, hogy az NDK betiltott filmjei közül hármat-négyet is a magáénak mondhat. Történetünk idején azonban a prágai filmfőiskola hallgatója, és a DEFA filmgyár fiatal rendezője. A vészterhes augusztusi napokban munkásőrként őt is a szektorhatárra vezénylik, de szerencsére a bevetés órái békésen telnek, Beyer visszamegy a filmgyárba. Beyer nem tartja nagy diadalnak a Fal építését, de sok más művésszel együtt ő is azok közé tartozik, akik arra számítottak, hogy a helyzet jobbra fordul.

Beyer: Azt magyarázták nekünk, hogy a katonai tömbök határán mintegy lövészárokban élünk. A lövészárokban pedig köztudomásúan engedelmeskedni kell. A társadalom bírálata csak muníciót ad az osztályellenségnek. Ilyen és hasonló magyarázatokkal állítottak le minden kísérletet, hogy a sajtóban, a rádióban és a televízióban nyíltan foglalkozzunk a társadalmi fejlődés nehézségeivel. Mostantól fogva viszont már nem lövészárokban voltunk, hanem magunk között. Akkor szilárdan meg voltam győződve arról, hogy új fejezet kezdődik az NDK történetében.

A filmrendező reményei pár évig megvalósulni látszottak.

Beyer: Olyan könyvek jelentek meg, amelyeknek több közük volt a valósághoz, mint korábban. Bizonyos fokig felszabadult érzés kerítette hatalmába az írókat és filmeseket, sőt úgy látszott, mintha az NDK gazdaság is helyrerázódna azáltal, hogy nem áramlanak ki tömegével az áruk. Szóval, az volt az illúziónk, hogy szabadabb a légkör.

Frank Beyer akkoriban, a 60-as évek elején a neves írókkal együtt egy demokratikus szocializmusban bízott.

Beyer: Nem voltam a rendszer bírálója, és azt hiszem, Christa Wolf vagy Erwin Strittmatter sem volt az, bármennyire is látták a társadalom hibáit. De az idők során ez megváltozott. Az első nagy sokk 65-ben következett be, amikor a központi bizottság 11-ik plénumán filmeket és könyveket tiltottak be, és átállították a váltókat, méghozzá nem csak a kultúrpolitikában.

Az első nagy sokk után jöttek a következők, a sorozatot az egykori prágai diák számára a 68-as csehszlovákiai katonai beavatkozás tetőzte be. Frank Beyert végül 1980-ban kizárták a pártból.

Beyer: Lassan, de biztosan eltávolodtam a pártomtól. 66-ban elég borzasztó dolog történt velem. Kifütyülték a moziban "A kövek nyoma" filmemet. Rendbontó osztagokat küldtek a filmemhez. A saját elvtársaim. Ezt addig csak olvasmányaimból ismertem, a nácik csinálták ezt 32-ben a "Nyugaton a helyzet változatlan"-nal. Így intézték el azt a pacifista filmet. Most meg az enyéim csinálták ezt velem.

Utólag visszatekintve Frank Beyer már egészen másképp látja a berlini Fal építését, mint akkoriban.

Beyer: Ez volt az első fontos jele annak, hogy ez a rendszer saját erejéből nem tud túlélni. Csak úgy, ha ilyen módon bezárkózik.

Nyugat-Berlinben a szociáldemokrata Egon Bahr, Willy Brandt munkatársa hasonló következtetésre jutott:

Bahr: A Fallal kezdődött a szovjet birodalom összeomlása, és a német egyesítés. Mert sem Ulbricht, sem Honecker nem tudott élni az eséllyel, hogy a konszolidációt az NDK megreformálására használják fel.

Egon Bahr így foglalja össze a világpolitikai következményeket:

Bahr: Ha egy eszme, a kommunizmus, amelynek az a célja, hogy az egész világon hasson, ugyanakkor szükségesnek tartja, hogy befalazza a saját embereit, mert az életszínvonalban nem bírja a versenyt, nos, az ilyen eszme már nem fenyegetés. Már túlhaladt a csúcspontján. A Fal felépítésétől fogva a Kelet ideológiája már nem volt fenyegetés, ezért arról kezdtünk gondolkozni, hogy a szovjet rendszer másik oszlopára, a harckocsikra és rakétákra kell összpontosítanunk. Ezért következett el a leszerelés.

És - érdekes módon - a Fal felépítése nemcsak Kelet-, hanem Nyugat-Berlinben is a nyugalom ígéretét is jelentette, méghozzá ott nemcsak átmenetileg, mint keleten, hanem igazából évtizedeken át.

Bahr: A Fal védelmében éltünk, és nyugodtan átadhattuk magunkat a jólét, a kikapcsolódás, az életszínvonal gyarapításának, a Keletnek meg hátat fordítottunk.

A politikában pedig a Fal építése után vált lehetségessé Willy Brandt híres keleti politikája. Egon Bahr úgy emlékszik vissza, hogy míg a konzervatívok annak a hívei voltak, hogy a történelmi seb maradjon nyitva, Brandt elkezdte a kis lépések politikáját, a lassú közeledéssel igyekezett változásokat elérni az NDK-ban. Ez persze eleinte kényszer is volt, ha azt szerették volna, hogy a bezárt nyugat-berliniek átmehessenek Kelet-Berlinbe.

Bahr: Mert egy dolog egyértelmű volt. Átkelési engedélyeket csak akkor kaptunk, ha azzal tárgyaltunk, aki kiállíthatta őket. Ilyen papírokat nem lehetett kapni se Washingtonban, se Moszkvában, se a kelet-berlini városházán, hanem csak a Német Demokratikus Köztársaság kormányától, amelyet mi még csak a nevén sem nevezhettünk. Ez vezetett az első tabu megtöréséhez, tudniillik ahhoz, hogy - ahogy akkor mondták - tárgyalni kezdtünk a börtönőrökkel.

Pedig eleinte voltak, akik azt hitték, hogy lehet más megoldás is, de csalódniuk kellett.

Bahr: A szimpatikus nyugat-berlini diákok úgy gondolták, hogy ők is képesek arra, amit algériai diáktársaik tudnak, vagyis ők is tudnak bánni a plasztikbombákkal. És akkor ezt a mocskos dolgot hamarabb röpítik a levegőbe, mint ahogy odaátról újra fel tudják építeni. És akkor a nyugat-berlini szenátus utasítást kapott a három nyugati hatalomtól, hogy vessék be a nyugat-berlini rendőrséget a Fal védelmére. Ez keserű volt.

És lett még keserűbb is.

Bahr: A tulajdonképpeni lélektani válság egy évvel később következett be. Amikor Peter Fechter ötven percen át jajkiáltások közepette haldoklott a Falnál. Mert át akart jutni Nyugatra. Véletlenül arra járt egy amcsi, és az emberek arra kérték, menjél, hozd ide őt. Ő meg azt mondta: nem tehetem. Az én illetékességem itt véget ér. És a nyugat-berliniek ekkor kapták meg a szemléltető oktatást, hogy a négyhatalmi státus, amelyre addig hagyatkoztak, véget ért. Mi meg kénytelenek voltunk felvilágosítani a lakosságot: ne aggódjatok. Borzasztó, hogy egész Berlin négyhatalmi státusa már nem ér semmit. Nyugat-Berlin életképességét és sérthetetlenségét viszont továbbra is szavatolják.

Peter Fechter csak egy volt a Fal sok halálos áldozata közül. Az utolsó halálos lövéseket 89 elején, talán háromnegyed évvel a Fal leomlása előtt adták le egy fiatal menekülőre. Hogy a Falnak pontosan hány áldozata volt, arról mind a mai napig nincs pontos adat. Azok a kutatók, akik a berlini Fal mellett az egész belnémet határra is gondolnak, és a lövéseken kívül minden más halálosan végződő menekülést is számításba vesznek, ezer körüli számot mutatnak ki.

De térjünk vissza a negyven évvel ezelőtti helyzethez. A nagyhatalmak akkori gondolkodásmódját Egon Bahr így értékeli:

Bahr: Jön Hruscsov, és megint próbálkozik. De, hála Istennek, csak a Falat építi fel. El lehet képzelni, ahogyan a nyugati fővárosokban, anélkül, hogy hangosan kimondhatták volna, azt mondták, hogy a földrajzilag leggyengébb pontunk elleni ennyi fenyegetés után hál'Istennek nem történik semmi több, csak itt a Fal.

Bahr nem áll egyedül ezzel a véleményével. A napokban jelent meg Rolf Steininger történész tanulmánya. Ebben az áll, hogy abszurd dolog lett volna, ha a nyugatiak és a szovjetek saját biztonságukat kockáztatják egy olyan városért, amelyet 16 évvel korábban közösen romboltak le a németek elleni háborúban. Igaz, az 58-as Hruscsov-jegyzék után még volt egy kis bizonytalanság. A britek tárgyalni szerettek volna a szovjetekkel, az amerikaiak még fontolgatták az összecsapást. De 60 novemberében, Kennedy elnökválasztási győzelmével az a reálpolitika kerekedett felül, amelyet beszélgetésünkben Egon Bahr olyan meggyőzően ábrázol. A berliniek többségének nem maradt más választásuk, mint hogy egy időre alkalmazkodjanak a körülményekhez. Mint Egon Bahr felidézi, a városépítészek például nemhivatalosan egyeztették a terveiket, hátha egy napon megint egyesül Berlin. És - hogy egy egészen más példát említsünk - a csatornákat - ez közismert - rácsokkal zárták el a nyugatra igyekvő menekülők előtt, de...

Bahr: ... azon a politika sem tudott változtatni, hogy a víz lefelé folyik. Az NDK elvben megtehette volna, hogy mindent elzár, és a Nyugat belefullad a saját szennyvizébe. De mi revanzsálhattuk volna magukat és mi is okozhattunk volna nekik kellemetlenségeket. De ők meg szerették volna eladni a Berlin környéki gazdaságokból a tejet.

Hiszen a németek, a berliniek egészen a három évtizeddel később, 1989-ben bekövetkező fordulatig, a Fal eltűnéséig, nem sokat tehettek azon kívül, hogy alkalmazkodnak a körülményekhez. Egon Bahr végszava:

Bahr: Mit tehettünk volna, amit sem Kennedy, sem Johnson, sem Nixon nem tett meg, és még barátom, Kissinger sem? Őket az érdekelte, ami valóban fontos volt: a hadászati rakéták. A béke fontosabb, mint az önrendelkezés.

2001. augusztus