Részletek a Hírkönyv bevezetőjéből:
„Ha a kutya harapja meg a postást, az nem hír, ha a postás harapja meg a kutyát, az hír.” A közkeletű meghatározás abszolút érvényét is alaposan megkérdőjelezhetjük, de nem járunk jobban azzal a klasszikusnak számító, amerikai eredetű definícióval sem, amely szerint hír az, ami válaszol a hat alapkérdésre: ki, mit, mikor, hol, miért és hogyan?
Ennek a meghatározásnak egyformán megfelel mindkét hír:
„Lelőtték Kennedy amerikai elnököt. Az ismeretlen tettes Dallasban, nem sokkal az elnök érkezése után valószínűleg távcsöves puskával lőtte le az elnököt és megsebesítette kíséretének több tagját. A merénylet hátteréről egyelőre semmit sem tudni.”
„Néhány nappal nyolcvanadik születésnapja után meghalt Kovács Jánosné, akit szomszédai a ceglédi újvárosi lakótelepen Lujzi Mama néven ismertek. Az utcán lett rosszul, és a mentőorvos szerint szívroham okozta halálát.”
A — bevallom — szélsőséges példákat azért hoztam fel, hogy oda lyukadjak ki: definíciók, ismérvek, pontozás és bármi más egzakt módszer alapján nemigen lehet megmérni, meghatározni egy hír értékét. Még az sem igaz ugyanis, hogy a második hír ne lenne hír. Igenis az lehet, mondjuk, a ceglédi újvárosi helyi rádióban — abban a rádióban, amelynek hírei közé egyébként az amerikai elnök halálhíre valószínűleg be sem kerülne. Vagyis: lehet, hogy ami az egyik közösségnek (közönségnek) hír, az másokat nem érdekel. Sok függ tehát attól, hogy kiknek, milyen hallgatótábornak, olvasóközönségnek szánjuk híreinket. (Ebben a könyvben helyenként nagyobb hangsúllyal esik szó egy országos, közszolgálati rádió szempontjairól.)
Általában segíthet, ha annak a bizonyos hat kérdésnek alapján megpróbáljuk eldönteni, mi a fontosabb.
Ki? Ha fontos, de legalábbis ismert emberről van szó, a hír többet ér, mint ha ismeretlen, jelentéktelen a hír főszereplője.
Mit? Ha a hír szereplője azt teszi, amit szokott (az ellenzéki politikus bírálja a kormányt, a debreceni gyors megérkezik Debrecenbe, a vendéglős vacsorát szolgál föl, a beteg meggyógyul), akkor a hír értéke csekély. Ha ellenben szokatlan, rendkívüli dolgot cselekszik (az ellenzéki politikus csatlakozik a kormánykoalícióhoz, a debreceni gyors kisiklik, netán eltérítik Szombathelyre, a vendéglős a vendéget szeleteli fel, a betegnek az egészséges lábát amputálják) akkor a hír érdekesebb. Bár, amint láttuk, a postás és a kutya példája sem abszolút érvényű — pontosabban: mindig a helyzettől függ, mi számít szokványosnak és mi az újdonság.
Mikor? Ha valami most történt, érdekesebb. Ha mi közöljük először, akkor nyert ügyünk van. Ha az események után kullogunk, akkor híreink nem elég érdekesek.
Hol? Ami hozzánk (illetve hallgatóinkhoz, nézőinkhez, olvasóinkhoz) közelebb történik, az fontosabb. A helyi rádióban hír a helyi tűzoltóegylet tisztújítása is, az országos rádió csak az országosan ismert szervezetek személycseréiről ad hírt, a honolului rádió hallgatói meg azt sem tudják, kit választottak meg Magyarország elnökének (és viszont).
Miért? Ha az esemény hátterében szokatlan indíték áll, akkor a hír érdekesebb. Ha elütnek egy gyalogost, az nem feltétlenül kerül be a hírekbe, de ha az elvált feleség lesben ül a volt férj munkahelye előtt és gázt ad, amikor a férfi a járdáról a villamosmegálló felé indul, az bizonyára érdekes hírnek számít.
Hogyan? Beszámolunk fontos, ám szokványos dolgokról is, közöljük például a parlamenti választás részeredményeit is, de a hírekben másokhoz képest sokkal többet szerepelt például az a néhány jelölt, akit a többszáz másik képviselőtől eltérően a választási rendszer sajátosságai ellenére már az első fordulóban megválasztottak.
Mindez pusztán példa. Ez a könyv nem kísérel meg sem elméleti, sem gyakorlati választ adni arra a kérdésre, hogy egy adott időben egy bizonyos szerkesztőség mit tekintsen hírnek. A szerző azonban már elöljáróban azt tanácsolja a hírszerkesztőknek: ha arról döntenek, mi számít fontosnak vagy érdekesnek vagy közérdekűnek, akkor a hallgatóra gondoljanak és saját józan eszükre hallgassanak, ne pedig a kormányra, az önkormányzatra, a hatóságokra, a politikusokra vagy bárki másra, aki eltérő szempontokat diktálna. Ez nem csak a közszolgálati rádiókra vonatkozik: a hírek politikai és gazdasági függetlenségét kereskedelmi rádióknál sem szokás — mert nem célszerű — kérdésessé tenni.
Örök kérdés, hogy a hírek objektívek-e (hiszen annak kellene lenniök), de ennek elméleti elemzése ugyancsak nem célom. Talán elég, ha azt mondjuk, hogy a hírek legyenek tárgyszerűek, kiegyensúlyozottak.
Az objektivitáshoz kapcsolódó, de gyakorlatibb szempont a hírek és a kommentár szétválasztása. Ez alapvető, de ide is kívánkozik egy megjegyzés. Később jónéhány példa mutatja majd, hogy a hírek feldolgozásánál gyakran szükség van az előzmények, a háttér, az ügyhöz kapcsolódó vélemények bemutatására. Ez nem tévesztendő össze a kommentárral. Ha valaki nyilatkozik és válaszol valamire, akkor a hírbe szükség esetén beletartozhat valaki másnak az a korábbi véleménye, amelyre most reagáltak. Egyik-másik bejelentés híréhez hozzátartozik az is, hogy az ügy szempontjából fontos emberek, szervezetek hogyan vélekednek róla. Mindaddig, amíg ez nem kommentár, vagyis nem az újságíró személyes véleménye, addig ez nemcsak megengedhető, hanem gyakran szükséges is, mert különben a hallgató (akinek, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, nincs módja visszalapozni, utánanézni, hanem első hallásra kell megértenie a hírt és annak hátterét) nem igazodna el a hírekben.
Felelős szerkesztői magatartás esetén a hírek tárgyszerűségét, kiegyensúlyozottságát nem veszélyezteti az sem, hogy a híreket természetesen válogatni, rövidíteni, szerkeszteni kell. Természetesnek pedig nemcsak azért mondható ez, mert így tisztességes, hanem — tegyük hozzá — azért is, mert a szerkesztőség önérdeke így kívánja.
Nincsenek „jó” és „rossz” hírek (bár egy sajtótörténeti anekdota szerint akadt egyszer valahol Kelet-Európában egy zsidó lap, amely így csoportosította a híreket: „Ez nekünk jó” és „Ez nekünk rossz”). Aki úgy válogat, úgy rövidít, hogy a pillanatnyilag kellemetlennek tűnő híreket elhallgatja, az előbb-utóbb elveszti szavahihetőségét. Azért is, mert a hallgató más forrásból könnyen (manapság könnyebben, mint eddig bármikor) megtudhatja azt is, amiről mi nem szóltunk, és azért is, mert a híreknek folytatásuk, további fejleményük is van. Elérkezhet az a pillanat, amikor semmiképpen sem hallgathatunk róluk, és akkor úgy járunk, mint a korabeli Magyar Rádió, amely a 70-es évek elején imigyen közölte a legeslegelső hírt a lengyelországi megmozdulásokról (amikor is a munkáshatalom fegyverrel fordult a tüntető munkások ellen): „A lengyel tengermelléki városokban helyreállt a rend”.
Maga a hír fogalma az utóbbi időben megváltozott. Eddig csak azt tekintettük hírnek, ami valamilyen eseményhez kapcsolódott — ennek felelnek meg a fenti postásos vagy hatkérdéses meghatározások is. Nemcsak Nyugaton, hanem Magyarországon is terjed azonban az a felfogás, amely a híreket ennél tágabban értelmezi. A kemény és puha hírek fogalmáról van szó, arról, hogy olyan folyamatoknak, irányzatoknak is hírértékük lehet, amelyek nem köthetők egy bizonyos eseményhez, vagy legalábbis nem csak egy bizonyos esemény kapcsán beszélhetünk róluk.
A hír fogalmának változása nemcsak tartalmi, hanem műfaji ügy is. Ami a rádióhíreket illeti, ez azt jelenti, hogy a hírműsorokban nemcsak a hagyományos hírek, hanem a tudósítások, interjúk, riportok is hordoznak híreket. Ami ebben a könyvben szerepel, az elsősorban a szűkebb értelemben vett hírekre vonatkozik, de a leírtak többnyire értelemszerűen vonatkoznak a rokon műfajokra is — természetesen csak annyiban, amennyiben nem olyan interjúkra, riportokra gondolunk, amelyek más, rendszerint hosszabb és nem aktuális műsorokba készülnek.
A gyakorlati tudnivalóknál szó lesz a leggyakoribb hibákról, amelyek a hírek válogatása, fontosságuk megállapítása, sorrendjük meghatározása körül előfordulhatnak. Itt, a bevezetőben is röviden kiemeljük a leggyakrabban előforduló hibákat.
Nem minden esemény hír. Bizonytalan szerkesztők könnyen abba a hibába esnek, hogy a szerkesztőségbe érkező minden meghívót, minden előrejelzést hírként kezelnek. De ne feledjük: egyrészt az, hogy mi lesz, az csak nagyon nagy horderejű események esetén hír. (Megint más a kulturális ajánlat a színházak műsorával, megint más, hogy egy helyi rádió szolgáltatásként előre jelzi a helyi eseményeket — helyes, ha ezek elhangzanak, de ezek nem hírek.) Rendszerint az a hír, hogy mi történt. Másrészt nem csak Lujzi Mama szomorú sorsa nem számít hírnek mindenütt, vagyis nemcsak az számít, hogy valami „magánügy” vagy „közügy”, hanem a mégoly komoly szervezők által megrendezett események sem számítanak mindig hírnek, mert lehet, hogy ami történt, az csak a résztvevőknek fontos, és lehet, hogy semmi sincs mögötte. Vannak események, amelyek rutinszerűen ismétlődnek, és előfordul az is, hogy egy-egy esemény mögött alig van más tartalom, mint hogy szervezői bekerüljenek a sajtóba. Pártok rendezvényein például gyakran nem történik egyéb, mint hogy megerősítik ismert álláspontjukat, már csak azért is, mert komoly párt nem tud hetente új állásponttal előállni. (Hallottam már szóvivőt felsóhajtani: tudják-e, milyen nehéz mindig kitalálni valamit, hogy bekerüljünk a hírekbe...) Számunkra viszont egy esemény csak akkor hír, ha valami új, valami érdekes, valami fontos történik.
Önmagában nem döntő az sem, hogy a hír szereplője milyen magas rangú személyiség. Korábban automatikusan vezető hírnek számított, ha a Párt Központi Bizottságának első titkára fogadta egy mégoly jelentéktelen és távoli ország vezetőjét. Ez az idő elmúlt: ha a fontos ember nem mond újat, nem cselekszik valami fontosat, akkor az a hír nem hír vagy legalábbis nem fontos hír. (Minderről részletesebben a lesz-hírekről és a protokollról szóló fejezetekben.)
Szó sincs persze arról, hogy a politika, pusztán azért, mert nem „érdekes”, ne kerüljön a hírekbe. A közszolgálati rádiónak különösen, de a többinek is az a dolga, hogy a közügyekről tájékoztassa a hallgatókat. Ha ezt nem tenné meg, nem tenne eleget annak a kötelességének, hogy lehetővé tegye a polgárok véleményalkotását az őket érintő ügyekben. Arról viszont igenis szó van, hogy a politikai események hírértékét a szerkesztőnek politikai befolyástól mentesen kell meghatároznia: a többpártrendszer nem abban különbözik az egypártrendszertől, hogy amiről korábban egy párt döntött (volna, ha maradéktalanul sikerült volna neki), arról most több párt dönt.
Ide tartozik az is, hogy a pártok szereplésének a hírekben (a választási kampány törvényesen szabályozott időszakán kívül) nincs pontosan meghatározható rangsora, arányszáma. Nincs olyan számítás, amely az egyik választástól a másikig mindvégig „igazságos” lenne mind a parlamenti, mind a parlamenten kívüli erők mindegyikének. Az is természetes, hogy a hatalmon lévő pártok, illetve politikusok többet szerepelnek, mint a mindenkori ellenzék, amely nem vagy kevésbé jut hivatalhoz. Másfelől az sem rendkívüli dolog, hogy jelentéktelenebb erők többet szerepelnek, ha fontos vagy feltűnő vagy rendkívüli dolgokat cselekednek, míg a nyilvánvalóan fontosabb szerepet játszó kormányerők háttérbe szorulhatnak a hírekben, amikor éppen nem történik velük semmi különös.
Egy esemény önmagában attól sem válik hírré, hogy a hírügynökségek kötelességszerűen regisztrálták és eljuttatták hozzánk. A valutaárfolyamokat is mindennap közlik, mi mégsem csinálunk belőlük mindennap hírt, de a jelentősebb árfolyamingadozások természetesen hírértékűek, és ha le- vagy felértékelik a forintot, arról is rendre beszámolunk.
Hasonló példa, hogy nem adunk le minden egyes baleseti hírt sem. Bár természetesen egyik ember halála sem kevésbé fontos, mint a másiké, a balesetek közül inkább azokról számolunk be, amelyek a szokásosnál súlyosabbak vagy más szempontból érdekesek, fontosak.
A hírek fontosságának mérlegelésekor a szerkesztőnek azt is meg kell fontolnia, hogy a hírekben — éppen a hírek tömör, a lényeget kiemelő volta miatt — egyes események sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, mint más műsorokban. Kerekasztalbeszélgetésekben, politikai magazinműsorokban, dokumentumműsorokban árnyaltabban lehet foglalkozni bonyolult ügyekkel is. Ha vitatott ügyről van szó, akkor a híradásokban, hírműsorokban elhangzó néhány mondat — vagy legfeljebb egy-két perces tudósítás — inkább „mellbevágja” a hallgatót. Gondolni kell arra is, hogy minél megbízhatóbbnak, tekintélyesebbnek tekintik egy rádió hírszolgálatát, annál inkább érvényesül az az előítélet, hogy amit „bemondott a rádió”, az úgy is van, illetve, hogy az fontos, meghatározó dolog.
Ennek megvilágítására álljon itt pusztán egyetlen, talán nem is a legjellegzetesebb példa. A Magyar Rádióban az utóbbi években vitát váltottak ki azok a tudósítások, amelyek a nemzeti ünnepen némely szélsőséges politikai megmozdulásról szóltak. Volt, aki úgy vélte (a szerkesztők és a hallgatók között is), hogy a közszolgálati rádió nem adhat teret — épp a nemzeti ünnepen — ilyen szélsőségeknek, a Krónika-műsorok szerkesztői viszont úgy vélték, hogy figyelmeztetniük kell hallgatóikat: ezek az erők most is, épp a nemzeti ünnepen, hallatják hangjukat. Mindkét véleményben sok igazság van — hogy melyikben több az igazság, azt a mindenkori helyzet és mindenkori tudósítás dönti el. Annak azonban ki kell derülnie, hogy — e példánál maradva — a rádió (egyszerűen szólva) nem egyetértőleg, hanem figyelmeztetőleg ismerteti a szélsőséges véleményeket. Adott esetben tárgyszerűen el kell mondani, hogy — például — a szereplők egy betiltott párt vezetői, vagy hogy mondjuk a nemzeti ünnepen törvény által tiltott szimbólumok voltak láthatóak. Ellenkező esetben a többi, „rendes” politikai eseménnyel egy szintre emeljük a jóval kisebb jelentőségű és egészen más jellegű eseményt, ekkor pedig joggal érheti bírálat a rádiót. Az sem helyes, ha híreink hallgatóit az indokoltnál sűrűbben „figyelmeztetjük” a szélsőségekre vagy túl gyakran emelünk a „rendes” hírek szintjére más, bármilyen szempontból periferiális, jelentéktelen eseményeket.
Mindezek megítéléséhez kellően biztos szakmai és politikai ítélőképességre van szükség, hiszen általános receptek nincsenek.