Akik az NDK-ban voltak fiatalok

A szocializmus szürke hétköznapjai közben Cola-mámor a házibulin. Csak éppen nem Nyugatról csempészett Coca-Colával, mint a "Megáll az idő"-ben, hanem NDK-gyártmányú Club-Colával és egy kis gyógynövénnyel. A szocializmus szürke hétköznapjaiban egy népszerű sláger dallamára táncra perdül mindenki. Csak éppen nem az önkiben, mint a "Csinibabában", hanem a berlini fal mentén. A szocializmus szürke hétköznapjaiban félénk gimnazista beleszeret az osztály gyönyörű, ám megközelíthetetlen szőkeségébe. Csak éppen nem csalódás a vége, mint a "Csacsacsában", hanem a fiú révbe és a szépséges Miriam ágyába jut.

Tíz évvel az NDK bukása után itt az első olyan német film, amelyhez foghatót a magyar néző már többet is láthatott, de errefelé az első a maga nemében. A címe: "Sonnenallee". Ezt az utcát, a szépnevű Nap Fasort keresztben kettévágta a Fal, a történet az út rövidebbik, keleti végén játszódik. A film azt az életérzést fejezi ki, amely a volt NDK-polgárokban most, utólag egyre erősebb: az NDK-ban nem is volt minden olyan rossz. Vagy ahogy a film ifjú hőse, Micha közli a végén: "Életem legszebb ideje volt, mert fiatal voltam és szerelmes". A rendező, a keletnémet születésű Leander Haußmann pedig így nyilatkozott a sajtónak: "Az év 365 napból áll, és mi nem szenvedtünk minden nap". A filmet persze nem véletlenül lengi be az a szürkeség, amely azért nem volt idegen az NDK-tól. Nem a rendszer utólagos felmentéséről van szó: a rendező és a forgatókönyvíró nem győzték hangsúlyozni, hogy ők a maguk részéről nem szerették az NDK-t. Filmjük hősei mind afféle kis ellenállók. A szerelmes Micha is, amikor utólag naplót ír, ellenálló lesz, és már-már a szovjet páncélosok torkolattüzével néz szembe -- persze csak zárt ajtók mögött, kettesben a vonalas füzettel. A nyugat-berlini nagybácsi haláltmegvető bátorsággal csempész át a határon csupa olyasmit, amit legálisan is bevihetne. A mama nyugatnémet útlevelet lop, de nem mer vele átmenni Nyugatra. Forradalomról szó sincs, csak arról, ami az NDK-polgárok millióinak élete volt: kis zugokat keresni, és nyugton maradni. Zárt ajtók mögött Rolling-Stones-lemezt hallgatni, egzisztencializmusról beszélgetni, a nyugati tévét nézni. És persze szerelmesnek lenni.

A filmet Berlinben -- keleten és nyugaton -- telt házak előtt vetítik. A díszbemutató nem véletlenül esett október hetedikére, arra a napra, amikor az NDK megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte volna, ha megérte volna. Alighanem ez a film az első, amelyben az NDK határőr, rendőr és Stasi-összekötő nem félelmetes, hanem nevetséges. Ebben a filmben, amikor tévedésből lelőnek egy fiút a határon, a kamasz nem hal meg, mert a kabátja alatt rejtegetett Rolling-Stones-lemez -- csakúgy, mint szovjet katona szíve fölött a párttagkönyv -- megállítja a gyilkos golyót. Ebben a filmben az a határsértés, hogy a házibuli közben a fiúk az erkélyről lepisilik a berlini falat. Van ezenkívül afféle "Van kérdés, pajtások? Nincs kérdés, pajtások" jellegű KISZ-gyűlés, önkritikával és antiimperialista vietnami vendéggel, szolidaritás Angela Davis-szel, és NDK-dohányzóasztal -- tudják, a lenyitható tetejű. Tíz évvel az NDK végnapjai után a németek eljutottak odáig, hogy nevetve búcsúznak a történelmüktől.

1999. október