Jajcica

Szilvia a lövészárokban? Bóni gróf páncélököllel és rohamsisakban? Stázi mint kedvesnővér a világháborúban? Ez bizony nem az a Csárdáskirálynő, amit a Honthy Hannához és Feleki Kamillhoz szokott közönség elképzelne magának, de Drezdában, a Szász Állami Operaházban bizony két felvonáson át lassan, de biztosan szétlövik az orfeumot, mire végül a szerelmesek egymásra találnak. Volt is botrány. A december 29-i premieren a közönség egy része tüntetően távozott, miután Szilvia egy halott, a szó szoros értelmében fejetlen katonával táncolt kettőst, és még inkább, amikor a katona hiányzó fejét utóbb egy hordágyon bevitték a színpadra. De ezt csak az újságokból tudom, mert mire múlt szombaton magam is beültem az operába, ezek a jelentek már kimaradtak. Az intendáns, Christoph Albrecht, arra hivatkozott, hogy több néző tiltakozott, márpedig a borzalmakkal nem szabad játszani. Állítólag olyanok is megkeresték az intendánst, akik még átélték Drezda bombázását. A rendező viszont cenzúráról beszél és jól összeveszett az intendánssal, pedig a dolog úgy kezdődött, hogy mind a ketten akarták a Csárdáskirálynőt, sőt, mind a ketten ilyen Csárdáskirálynőt akartak.

A rendező: Peter Konwitschny. Nagy név, egy szakfolyóirat már háromszor választotta az év operarendezőjének. Konwitschny emellett odavan az operettért is, Kálmán Imre zenéjét pedig grandiózusnak találja. De hogy miért kell közben lőni, gyalogsági ásót kiosztani, lövészárkot ásni és robbantgatni? Azért, mert történetesen a Csárdáskirálynőt Bécsben pont 1915-ben mutatták be, és ha odakint lőnek, idebent nem lehet csak úgy vidámnak lenni?

Nem, ez csak az első lépés. Ezenkívül az is mindannyiunkat érint, hogy a fenyegető katasztrófák láttán úgy teszünk, mintha nem is léteznének. Mindenki tud például arról, hogy veszélyben van a környezet, de a termelés változatlanul folyik tovább. És mindenhol, mindig háborúk vannak. Ilyen volt az egész század, amelynek végén ezt a darabot színpadra állítottuk, és kifejezetten gondoltunk arra is, hogy az előadás tematikusan is kapcsolódjon az évezredváltáshoz. A kultúránk végső soron a háborúk kultúrája. És az emberek belső háborúié. Magánkonfliktusainkkal harcolunk egymás ellen. Ennek felel meg, ahogy a színpadunkra bejön a külvilág. Szóval, a rendezés nem csak annak köszönhető, hogy a darab a világháborúban jött létre.

Peter Konwitschny tesz még egy elvi megállapítást:

Számomra a zene a test lázadása a halál ellen.

És ezek után megcáfolja a közkeletű előítéleteket, amelyek szerint az operett elfeledteti a mindennapi gondokat, mákony a közönség lelkének. Konwitschny pozitív jelentőséget tulajdonít az operettnek. Kifejti, hogy az operett a 19. század végén keletkezik, akkor, amikor beharangozzák civilizációnk végét. A német rendező úgy látja, hogy a keresztény hiten alapuló civilizáció csak haladékot kapott, de új, nagyszerű fejlemények már nincsenek. Pusztán minden egy kicsit modernebb és egy kicsit rosszabb lett. Peter Konwitschny szóba hozza Beckettet, és éppen ott tart, hogy talán őrültnek tartják, amiért kapcsolatba hozza az operettet ezzel a magas irodalommal, amikor közbevetem, hogy azért tényleg más az abszurd és a groteszk és más az operett.

Nem, ezt nem hiszem. Azt hiszem, hogy a groteszk és az abszurd éppen hogy az operett dramaturgiai szerkezete. És ezért találom annyira nagyszerűnek.

A következő kérdés: az operett ál-konfliktusokra épül, erre a Csárdáskirálynő is jó példa.

Igen de Puccinival is ez a helyzet. Neki is azt vetik a szemére, hogy nevetséges magánkonfliktusokkal foglalkozik. De ezzel nem értek egyet. A Csárdáskirálynő más igénnyel lép fel. Arról van szó, hogy ha valakit szeretek, akkor a maga teljességében fogadom el, tehát nem pusztán szexuálisan vagy másképp, hanem az egész embert szeretem. Szerintem a Csárdáskirálynő nem igénytelen és nem nevetséges. Valódi szerelmi dráma, ahol egy érett asszony, vagyis egy nő, akit teljes egészében szeretni lehet, konfliktusba kerül partnerével, aki éretlen, nem szakadt el az apjától. Ebből adódik egy olyan konfliktus, amelyet valamennyien jól ismerünk. Nem mondhatom azt Szilviáról, hogy csak egy szédült nő, maradjon nyugton.

Ha a rendező ezt ennyire komolyan veszi, akkor azon sem csodálkozhatunk, hogy Drezdában nem éppen habkönnyű zenét hallunk. A lövészárok-ásás és a fegyverropogás közepette itt bizony majdnem hogy operát énekelnek, ez alapjában komolyan van véve.

Igen, de azért a munkám nem mindenáron halálosan komoly. Van benne humor, báj, kedvesség. Csak a konfliktust veszem alapjában komolyan. Sok duettben a melankólia a specialitásomhoz tartozik, ahhoz, hogy a zenét is megrendezem.

És végül néhány szó arról, hogy az intendáns három jelenetben eltér a rendező eredeti felfogásától.

Az intendáns tévesen jár el. Egy olyan produkciót, amelyet ő hívott életre, meg kell védenie, kivéve, ha a produkció embertelen. Az intendáns beleavatkozott a művészi munkámba, és ezt nem szabad. A múzeumban sem lehet egy képből egy kis csücsköt átmázolni. Akkor az egész képet le kell venni a falról.

A történet időközben a tárgyalóteremben folytatódott. A tartományi bíróság a rendezőnek adott igazat, miután a felek nem fogadták el a salamoni békéltető javaslatot: játsszák a drezdai operában felváltva a teljes és a rövidített változatot, és ki-ki arra vegyen jegyet, amelyikhez kedve van. Például úgy, hogy a konzervatívabbnak kikiáltott bérletesek és a turistabuszokkal odaszállított vidékiek a szelídebb változatot kapnák meg. A múlt hét óta azonban van egy ítélet, amely szerint a rendező műve önálló alkotás, az intendánsnak nincs joga belenyúlni. Az intendáns fellebbezni készül, és addig is a maga részéről egyszerűen lemondta a következő előadásokat.

2000. január