Good Bye Lenin

Miután két hónapig a prágai és a budapesti nagykövetségen kaptak menedéket, az NDK vezetői emberiességi megfontolásból megnyitották előttük a határt a másik Németország felé. Hogy kik előtt? Természetesen a fogyasztói társadalom és a munkanélküliség elől keletre menekülő nyugatnémetek előtt. Igaz, hogy az NDK-ban lakáshiány van, de ha segíteni kell, nincs akadály. Az NDK-tévéhíradó, az Aktuelle Kamera közölte is a felhívást, hogy az NDK fővárosának lakói fogadják be a menekülteket. A híradó még azt is mutatta, ahogyan a követségek kerítésén átmászva, aztán a berlini fal határőreit elsodorva, az emberek tömegesen menekülnek Kelet felé.

Itt mindjárt tennem kell egy technikai megjegyzést a dokumentumfilmezés műhelytitkairól. Nem mindegy, melyik oldalon áll a kamera. A második világháború idején a német filmhíradó haditudósítói mindig dél felől filmezték az előrenyomuló német csapatokat, mert akkor a filmvásznon balról jobbra mozogtak a katonák, és mivel a térképen jobbra van kelet, mindenki láthatta, hogy tényleg keletnek mennek. Ezt a jól bevált példát követték most is: ha a berlini falat balról jobbra lépik át, az sem lehet más, mint nyugatról keletre. Így válogatta a rendező a történelmi felvételeket a hamisított tévéhíradóhoz.

Hogy miért kellett tévéhíradót hamisítani? Ez az egyik csúcspont a filmben, amely a "Good Bye, Lenin" címet viseli, és amely az utóbbi hónap kasszasikere a német mozikban. Az első tíz nap alatt egymillióan látták. Az egy kópiára jutó nézőszám magasabb volt, mint a Harry Potter filmeknél. Tragikomédiáról van szó, a film fergeteges politikai szatíra és egyúttal az NDK-polgárok megrázkódtatásainak megértő ábrázolása. Tavaly egyébként megírta az egyik berlini újság, hogy a forgatás közben egyik-másik helybéli nyugdíjas leplezetlen örömmel szemlélte Berlin keleti felében az újra fölépített NDK-t.

A film valószínűleg nem exportképes. A nem annyira németül, mint inkább NDK-nyelven hallható összekötő szöveg, az NDK-tapéták és a panelnappalival összeépített panelkonyhák világa, a spreewaldi uborka és a Mocca-Fix kávé jelentősége a kívülállókat valószínűleg hidegen hagyja.

A film alapötlete egyszerű. Christine, két felnőtt gyermek egyedülálló anyja, az NDK odaadó híve, tanítónő és úttörővezető, szívrohamot kap, kómába esik, és a szó szoros értelmében átalussza az NDK felbomlását, a német egyesítés kezdetét. Amikor nyolc hónappal a Fal leomlása után magához tér, minden megrázkódtatástól kímélni kell. Fia, Alex, amint lehet, hazaviszi a kórházból, nehogy az anya megsejtsen valamit, és a 79 négyzetméteres panellakásban visszaállítja az NDK-t. Felhurcolja a pincéből a régi bútorokat. Kiszedi a szemétből a régi befőttesüvegeket, és azokba töltögeti át a nyugatnémet ennivalókat. 20 márkáért iskolásokat bérel föl, hogy úttörődalokat énekeljenek a mamának. A nővére új barátjának, a nyugatnémet Rainernek NDK-életrajzot tanít be, bár kisebb zavart okoz, amikor a német történelemben járatlan Rainer összekeveri a rajvezetőt a Gauleiterrel. Amikor az anya tévét szeretne nézni, a fia videokazettákról régi tévéhíradókat játszik be, pontban fél nyolckor.

A látszatot azonban - csakúgy, mint nem sokkal korábban magát az NDK-t - egyre nehezebb fenntartani. Amikor a szemközti panelház falán megjelenik egy hatalmas Coca Cola reklám, akkor már nem elég az archív tévéhíradó, nincs más hátra, készíteni kell egy új Aktuelle Kamera-t. Alex kollégája vállalja a riporter szerepét, és az anya másnap este megtudhatja: a nyugat-berlinieknek végre el kellett ismerniük, hogy a Coca Cola NDK-találmány, és át kellett adniuk a gyártás jogát a lipcsei üdítőitalgyártó népi vállalatnak. Innen már csak egy lépés, hogy amikor az anya egy óvatlan pillanatban észreveszi a nyugatnémeteket a Karl-Marx-Alleen, akkor kiderüljön a híradóból az is, hogy Honecker elvtárs humanitárius okokból megnyitotta a határt a Keletre menekülők előtt.

A szatíra persze elgondolkodtat: milyen könnyű elhinnie a hamisított híradót annak, aki tulajdonképpen évtizedeken át hamisított híradókat nézett az NDK-ban. Az anya a második szívroham után, pár nappal a német egyesítés hivatalos ünnepségei után, úgy távozik az élők sorából, hogy sohasem szerzett tudomást az NDK megszűnéséről. A betegnek az NDK nem megszűnik, hanem megjavul. Az utolsó hamisított híradóban Honecker önként lemond, és átadja a hatalmat az NDK egyik viszonylag politikamentes hősének, Sigmund Jähnnek, az első német űrhajósnak. Miközben a valóságos világban Helmut Kohl veszi kezébe egész Németország sorsát, a betegszobában Sigmund Jähn megnyitja az NDK határait, és mindenféle jót ígér az NDK lakóinak. Olyan vég ez, amelyet az NDK-hívő anya és az NDK ellen tüntető fiú egyaránt elfogad. Szép, csak nem igaz. Az NDK jó is lehetett volna, csak éppen nem lehetett. Ez a kettősség lebegi be az egész filmet, amelyet - ezt is hangsúlyoznunk kell -nyugatnémet rendező és forgatókönyvíró készített, de amely ellen az NDK-nosztalgia, vagyis az osztalgia híveinek sem lehet semmi kifogásuk. Az egyik berlini lap szerint az NDK-nak joga van arra, hogy szép temetést kapjon, és 13 év elteltével, ezzel a filmmel kapta meg. A "Good Bye Lenin"-re az első négy hét alatt hárommillió német volt kíváncsi, és - meg nem erősített vélemények szerint - a német egység mostanra már eljutott odáig, ami korábbi hasonló filmeknél még egyáltalán nem volt így, hogy a keletnémetek és a nyugatnémetek ugyanazoknál a jeleneteknél nevettek.

2003. március