HVG 2004. március 20.
ÉPÍTÉSZETI VESZÉLYEK
Omlik, bomlik, romlik
Piritadalék miatt kénsav eszi majd szét idő előtt az M3-as autópályát - jelentették be egyfelől a minap, majd másfelől mindjárt vitatták is egy újabb építői hebehurgyaság vélt vagy valós következményét. Mindez korántsem újdonság: az ilyesfajta malőrökből akadt bőven a gyorsan és olcsón építeni kívánó múlt században.
A franciák 1916-ban - ha csatát nem is - hat napot nyertek Verdunnél. Az addig obligát hét helyett egyetlen nap alatt megszilárduló betonnal varázsoltak ugyanis sebtében ütegállásokat az öldöklés mind jobb feltételeinek megteremtésére. A bauxitbeton - mert ez volt a technológiai csoda - polgári térhódításának ilyen referencia nyomán már semmi sem állhatott az útjába. A megoldás az 1920-as években a legszélesebb körben alkalmazást nyert, mert azon kívül, hogy gyorsan szilárdult, akár mínusz 10 fokos hidegben is lehetett vele betonozni. A nagy eufória után azonban hamar jött a kijózanodás - igaz, jó ideig csak elméletben. Mert bár arra, hogy a bauxitbeton szilárdsága idővel csökken, viszonylag hamar felfigyeltek, a kivitelezők még sokáig nem mondtak le kedvenc építőanyagukról: „A bauxitcement gyártása Magyarországon csak 1949-ben szűnt meg, a felhasználás 1954-ig tartott” - tudhatjuk meg Révay Miklós kémikusnak az interneten olvasható összefoglalójából.
Ő egyébként arra a következtetésre jut, hogy a felhasználás fénykorának 10-14 éve volt a hazai építőipar legerőteljesebb konjunkturális időszaka. Pedig e tárgyban sem ártott volna a vigyázó szemeket Párizsra vetni: az egykori feltalálók és ősalkalmazók az első riasztó jelek nyomán 1927-től kezdve fokozatosan szigorították, sőt 1943-tól gyakorlatilag be is tiltották a bauxitcement használatát. A késlekedést Sulyok Tamás betontechnológus a HVG-nek azzal magyarázta, hogy „csak az 1950-es évekre értették meg teljesen azokat a bauxitbetonban lezajló vegyi folyamatokat, amelyek idővel porózussá teszik, gyengítik az anyagot”.
A bauxitbeton-pánik Magyarországon csak később, az 1960-as évek közepén tört ki. Ám mint azóta kiderült, a baj - ha van is - talán mégsem végzetes. Arany Piroska, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem adjunktusa szerint legalábbis „ha a múlt századi bauxitbeton az első ötven évet kibírja, nem gyengül tovább”. Ennek kézzelfogható példái olyan - időközben persze megerősített-felújított - budapesti épületek, mint a Kútvölgyi úti kórház, a margitszigeti Nagyszálló vagy a társadalombiztosítás Fiumei úti, eredetileg OTI-torony néven ismert, időközben visszabontott tornyú székháza.
A műszaki haladás és a hamarmunka-igény közt támadt aszinkronitás másik, a szakmában nemzetközileg emlegetett példája az NDK végnapjait szinte szimbolizálva a hatalommal együtt porló beton vasúti talpfák története. A - persze csak nevükben - talpfákkal az Egyesült Államokban és Nyugat-Németországban is előfordultak gondok, csak éppen az NDK jókora késéssel reagált egy időközben felismert veszélyre - emlékezett vissza az ügyre a HVG kérésére a weimari Bauhaus Egyetem professzora, Jochen Stark. Máshol ugyanis már rég óvakodtak túl magas alkálifém-tartalmú - végeredményben: a beton megduzzadását és ezáltal repedezését okozó - sódert használni a betonkészítéshez. Mindez annak fényében különös, hogy az NDK már az 1960-as években az utóbb szinte szétverhetetlen berlini fal felépítésével bizonyította különös betonépítészeti jártasságát.
Ugyancsak a sokakat érintő építéstechnológiai melléfogások közé sorolják az úgynevezett öntött kohóhabsalak falakból emelt épületeket Magyarországon. 1950 és 1980 között főként kilencemeletes típuspontházakat emeltek ezek felhasználásával. A kétségkívül jó hőszigetelő anyagnak megörülve a tervezők egyszerre véltek könnyű és nagy teherbírású szerkezetre lelni. A súllyal végül nem lett baj - nem így a teherhordó szerkezetek szilárdságával, minek nyomán ezek utólag megerősítésre szorultak. De volt más salakbalhé is. Az 1980-as évek Ózd környéki martinsalakos házépítései már az akkori félpiaci helyzetet tükrözték. Egy, az Építésügy című folyóiratban egy évvel ezelőtt megjelent cikkből legalábbis kitűnik, hogy a kohósalakjától gazdaságosan - értsd: olcsón - szabadulni kívánó Ózdi Kohászati Üzemek 1986-ban hivatalos engedélyt kapott salakbeton elemek gyártására. A felhasználók szerényebb anyagiakkal elengedett része azonban nem ezt a készterméket vásárolta, hanem a házilagos felhasználásra alkalmatlan martinsalakot vitte teherautószám - „jelképes összegért”. Sokan ennek felhasználásával alapoztak is - amire aztán végképp nem vonatkozott a hatósági engedély. A kis jövedelmű emberek olcsó építkezése végül az adófizetőknek lett drága, amikor az államnak kellett megtámogatnia az összeomlóban lévő házakat és tulajdonosaikat.
De vissza a professzionális szakértelemhez: a bauxitbetonéhoz némiképp hasonló pályát futott be a hőálló, éghetetlen, sav-, lúg- és olajálló, el nem bomló azbeszt. Csak mellesleg: 1700 körül egy bizonyos Bruckmann nevű professzor tűzálló azbesztpapírra vetette tudományos közlendőit, ezzel kívánva elősegíteni művei halhatatlanságát. Vágya csak részben teljesült: az azbesztpapír ellenállt egy tűzvésznek, az írás azonban olvashatatlanná lett a lángokban.
Az azbeszttörténet 20. századi része már korántsem ennyire szórakoztató. A korábban széleskörűen alkalmazott építészeti segédanyag az 1970-es évekre közellenséggé vált. Igaz, ez is némi komótossággal - a belélegzett azbesztszálak hatására a tüdőszövetekben keletkező és gyakran halált okozó azbesztózist ugyanis már 1927-ben felismerték. Az épületekből utóbb száműzötté lett bűnös az úgynevezett szórt azbeszt lett, amelyet tűzvédelmi, illetve hő- és hangszigetelő keverékként vittek fel a kívánt felületre. A kötőanyag és az azbeszt között a tapadás azonban idővel meggyengül: javítás, falfúrás, netán puszta rázkódás következtében a levegőbe kerülhetnek az azbesztszálak. Nem értek még véget ugyanakkor - legalábbis az azbesztszakma szerint - azok a kutatások, amelyek az úgynevezett erős kötésű azbeszt, vagyis elsősorban az azbesztcement, népszerű nevén eternit veszélyes vagy ártalmatlan voltát hivatottak megállapítani. A Magyar Azbesztszövetség alelnöke, Hanai Pál mindenesetre hangsúlyozza, hogy az eternit vízcsövektől nem kell félni, „mivel az azbeszt a gyomorba jutva nem veszélyes, egy pohár, vízben feloldott azbesztet akár meg is lehet inni”.
Ami végül a legújabb ügyet, az M3-as autópályába épített „pirites” anyagot, illetve az ebből esetleg keletkező és a pályát tönkretevő kénsavat illeti, a politika és a szakmai hozzáértés keverékéből összeállt elegy analizálása során csak annyit sikerült bizonyosan megtudni, hogy valószínűleg erről is csak néhány év múlva lesz látható a tapasztalat igazolta eredmény. A politikai vonatkozások miatt immár szigorúan névtelenséget kérő szakértők mindenesetre úgy nyilatkoztak, hogy nem kétséges: ha a piritet kellő mértékben felhevítik, ennek során keletkezhet kén-dioxid, majd abból nedvesség jelenlétében kénsav is. Ám hogy az autópályában milyen „sűrűségben” fordul elő a pirit, és a pályán keletkezhet-e elégséges hőhatás a kén-dioxid-képződéshez, annak megítéléséhez - mondják - még alapos vizsgálatokra, nem pedig nyilatkozatokra lenne szükség.